Amikor telefonon hívom, kissé gondterhelt a hangja, kiderül, hogy éppen a tanítványait értékeli − ez zárja le a tanévet az újságíró-iskolában, ahol majd egy évtizede én is jártam az óráira. Természetes, hogy erről kérdezem először, visszaemlékezve jó hangulatú előadásaira...

Még mindig ugyanolyan lelkesen tanítasz?

Igen, persze, képtelen lennék megunni. Már kiskorom óta vonz a tanítás, nem véletlenül akartam eredetileg pedagógus lenni. Ráadásul most, hogy a szakmámat, az újságírást, pontosabban a televíziózást tanítom, én is átrágom magam újra és újra azokon a témákon, amiken a hallgatók. Igen, sosem árt, hogy felelevenítsük az ismereteinket azon a téren, amelyen már rutinból tevékenykedünk. Mellesleg maguk a hallgatók is mutatnak nekem olyan megoldásokat, például az improvizációs gyakorlatok során, amiken én is meglepődöm. De azért remélem, egyelőre ők tanulnak többet tőlem… (Kacag)

Nem unod még a híreket? Eddig sosem érezted úgy, hogy váltanod kellene, akár nagyobbat is, mint a tanítás?

Nem, még élvezem, de olykor elmélázom azon, vajon mikor jön el ez az érzés. Viszont tény: annyi mindent csinálok egyszerre, hogy az efféle gondolatokra időm se lenne. A dolgaim jól kiegészítik egymást, a híradózás mellett ugyanis rám bíznak könnyedebb műfajú műsorokat is – ilyen volt legutóbb az Eurovíziós Dalfesztivál –, és hála istennek a tanításba sem fáradtam bele.
Mindezt pedig az utóbbi években megkoronázza a család.

A magánéleted is olyan változatos, mint a munkád?

A barátnőm mondogatja: túl népes a baráti köröm, ezért megoszlik a figyelmem a tagjai között. Én nem érzem így, az, hogy kivel találkozom éppen, idő- és térképfüggő. Ha például Szarvason vagyok, az ottani barátaimmal „randizom", ha Pesten, akkor a pestiekkel, ha Szentendrén, akkor az ottaniakkal.

Szentendrén?

Igen, két éve költöztünk ki. Szerencsére jó kapcsolat alakult ki a szomszédainkkal, és megismerkedtünk egy másik olasz-magyar házaspárral is. Szóval lettek ott is barátaim.

Bár már régi történet, de érdekelne: hogyan adagoltad be anno, a szerelmetek hajnalán későbbi férjednek, Salvónak, hogy te itthon népszerű televíziós vagy?

Amikor rákérdezett, egyszerűen elmeséltem neki, mivel foglalkozom. Többen beszélgettünk egy étteremben, persze ő meg a haverjai mindjárt elkezdtek vicceket gyártani arról, hogyan képzelnek el engem munka közben, amikor komoly és hivatalos vagyok. Nem nagyon tudták összepasszítani ezt a képet azzal, ami ott, Szicíliában a nyaralás alatt kialakult bennük rólam.

Igaz az, hogy a szicíliai férfiak sokkal vérmesebbek, mint a magyarok? Vagy jól összeilletek, mert a „hivatalos külső" mögött te is ugyanilyen vagy?

Igen, ha arról van szó, én is elég szenvedélyesen fejezem ki az érzéseimet, érzelmeimet – pont mint ő. Nagy különbség tehát nincs közöttünk, talán csak annyi, hogy Salvót nehezebb meggyőzni, ha valamiben nincs igaza. Egyébként ő jobban hasonlít arra a huszonéves énemre, amelyik olyan könnyen és vígan vett mindent… Igen, a déliekre jellemző ez a gyermeki optimizmus. Neki ez még mindig a sajátja, szerencsére.

Okozott bármi feszültséget annak idején, amikor közös életet kezdtetek Magyarországon?

Nem mondhatnám, hogy túlságosan nehéz volt beilleszkednie, ami nagyban köszönhető a rá jellemző vidám és könnyed életfelfogásnak. Persze nem ment minden simán. Főként az az időszak volt nehéz, amikor nem volt munkája – neki, a büszke férfinak, aki ragaszkodik ahhoz, hogy eltartsa a családját! És az sem volt egyszerű, amikor még egy kiló kenyeret sem tudott nélkülem venni, hiszen nem beszélt magyarul. Meg azt is nehezen viselte, amikor már értette a nyelvet, de voltak helyzetek, amelyekben rádöbbent: nélkülem még mindig nem boldogul tökéletesen. De olyan szituáció, hogy ezek miatt haza akart volna menni, nem volt.

Folytatás a Maximában!