Esténként tőle hallottuk a híreket, az ő magánéletéről azonban csak keveset tudhattunk. Most azonban kivételt tett, és először velünk osztotta meg: milyen is a dupla öröm?


Amikor kiderült, hogy Antónia igent mondott exkluzív címlaplány-felkérésünkre, és nálunk mutatja meg magát először a szülés után, azonnal rávágtam: én szeretném elkészíteni vele az interjút! Igaz, eltelt pár év, mióta legutóbb találkoztunk, de a viszontlátásnál ez cseppet sem érződött. Etetés után érkezett meg a fotóstúdióba, ahol már nagyon vártuk. Tudtuk, hogy nincs sok időnk, haza kell érnie etetésre, így szimultán sminkeltük, választottunk ruhát és készült az interjú. Mégis olyan érzésem volt, mintha csak ketten beszélgetnénk egy süppedős kanapén...

Örülök, hogy a viszontlátás alkalmával az elsők között beszélgethetek veled életed legszebb feladatáról, az anyaságról... Mikortól terveztétek tudatosan a babavállalást?

Tudatos inkább az volt, hogy szeretnénk, és az, hogy előtte minél több értékes és tartalmas időt tölthessünk kettesben a férjemmel. Tizenkét éve házasodtunk össze, de már tizennégy éve vagyunk együtt. Úgy gondoltuk, hogy akkor szeretnénk gyereket, ha mindketten úgy érezzük, eljött az ideje. Hogy eleget éltünk együtt. Utaztunk, sok mindent kipróbáltunk. Egyébként pedig pont az esküvőnk után kerültem az RTL Klubhoz. Az első évek nem a gyerekvállalásról szóltak, részben a munkám miatt, részben pedig azért, mert albérletről albérletre jártunk. Az első közös lakásunkat jóval a harmincadik születésnapom után tudtuk megvenni. Ezt pedig, amiben most lakunk, és már végre két hálója van, három éve vettük. Nagyjából mostanra lettek ideálisak a feltételek. Túl voltam három választási időszakon, szép feladatokat kaptam, de a Híradó mellett egyéb felkéréseknek is eleget tettem… És együtt is nagy élményeket szereztünk. Ezek olyan dolgok, amik megalapozzák, hogy két ember azt mondja: most már gyereket is szeretnénk.

A család, környezet részéről nem nehezedett rád nyomás?

Soha. A család és a barátok jól ismernek minket, talán ők is érezték, hogy korábban, öt-tíz évvel ezelőtt kevésbé lettünk volna érettek a gyerekvállalásra. Tudom, ez furcsán hangozhat két harmincon túli embernél. Mégis, ismernek minket annyira, hogy nem volt ez köztünk téma. A tágabb környezet pedig egyrészt ránk bízta a döntést, amit köszönök, másrészt lehet, hogy azt gondolták, a cukorbetegségem miatt nem merek gyereket vállalni, vagy ezért halogatom a döntést. Erről szó nincs, mert szerencsére az inzulin felfedezése óta a diabéteszes nők is szülhetnek gyereket. Persze szigorúbbak a feltételek, több ellenőrzésre van szükség, komoly felkészülésre, odafigyelésre.

Pontosan mit értesz odafigyelésen?

Én fegyelmezett cukorbeteg vagyok, mégis, a megszokott 5-6 mérés helyett 13-14-szer ellenőriztem a vércukorszintemet naponta. Ezt a szigorú kontrollt akkor vezettük be az orvosommal, mikor eldöntöttük, hogy babát vállalunk. És ez csak egy a sok fontos tényezőből, nem beszéltem még a tudatosabb táplálkozásról, pihenésről, a stressz kerüléséről, és sorolhatnám…
Akkor ezek szerint több vizsgálatra is volt szükséged, mint egy nem cukorbeteg kismamának?
Szám szerint nem. Én az a típus vagyok, aki azt vallja, ha van olyan vizsgálat, ami javasolt, arra érdemes elmenni. Így voltam genetikai szűrésen, vérteszten és genetikai ultrahangon. Sőt voltam olyan ultrahangon is, ahol a babák szívét vizsgálják.

A diabétesz miatt volt olyan napi dolog, amiről a terhességed alatt le kellett mondanod?

A sportot visszafogtam. Évek óta hetente háromszor jártam edzőterembe: súlyzós edzések, taposógép, futópad... Viszont az intenzív, megerőltető mozgást már tudatosan, a teherbe esés előtt csökkentettem, ugyanis a túl nagy terhelés nem kedvez a fogantatásnak. Mikor kiderült, hogy babát várok, ráadásul kettőt (nevet), teljesen leálltam az edzéssel. Csak egy kicsit mozogtam otthon, súlyzó nélkül, és csak annyit, amennyi jólesett. Kis rugózásokat végeztem combra, a bicepszgyakorlatokat pedig ülve csináltam, hogy ne terheljem túl magam. A hatodik hónaptól pedig csak félórákat sétáltam a környéken.

Folytatás a Maximában!