Volt egy sereg kérdés, amit már rég szerettünk volna feltenni Adrinak, ezért indítunk egy sorozatot, amelyben mindenre választ kapunk. Tőle.

Sosem gondoltam végig, hogy micsoda tervezés előzi meg ruhabeszerző körutamat. De most, hogy mindezt fotózással is összekötjük, meg kell állapítanom, az agyam úgy működik, mint egy kis útvonaltervező, amin be vannak jelölve a nehezen megmászható belvárosi padkák és a szűk boltok ugyanúgy, mint a plázák fenntartott parkolói, a liftek és az akadálymentesítés.

Irány a leárazás!
Nem vagyok a pénztárcám ellensége, éppen ezért – pontosan ugyanúgy, mint neked – nekem is végigfut az agyamon, hol lehetnek számomra elérhető leárazások. Megközelíthetőség szempontjából az alternatív mozgású embereknek, mint amilyen én is vagyok (igen, ezt a kifejezést használom a mozgássérült helyett), szóval nekünk a bevásárlóközpontok hozták el a Kánaánt. Fenntartott parkoló, lift, küszöbmentes bejáratok... Mindemellett be kell vallanom, teljesen más hangulata van, ahogy a belvárost koptatjuk tavasszal a barátnőimmel, és egyik kirakattól a másikig futkosunk. Vidám színfoltja vagyunk ilyenkor a shoppingutcáknak… Bizony, egykönnyen nem feledhető látvány, ahogy engem próbálnak verdástul betuszkolni a szűk ajtókon, vagy felküzdeni azon a két lépcsőfokon, amely majd minden körúti ruhabolthoz vezet. Ilyesmit egyedül képtelen lennék megoldani. Igen, erre szokta mondani apukám, hogy mindez azért van, mert nem vettem részt a „verdahasználatra felkészítő tanfolyamon". Mert ilyen is létezik ám, és nagyon hasznos, de én úgy döntöttem, ennyi kényelem nekem is jár: ha padkát látok, inkább visszafordulok, vagy engedek a külvilág gyengéd nyomásának, és hagyom magam bepakolni az ilyen helyekre. Mindez végigfutott az agyamon, amikor elhatároztam, hol mutatom be shoppingtudományomat. Végül egy budapesti bevásárlóközpontot céloztam meg.

A puding próbája…
A kezdeti nézelődés nálam is ugyanaz: meggusztálom a kínálatot, beleszeretek egy-két darabba, szememmel méregetem. Lehetőleg mindent összegyűjtök, amit várhatóan fel fogok próbálni, és ha van, több méretet viszek magammal egyszerre, hogy ne kelljen kifutkosni a fülkéből. A mai vásárláshoz kiválasztott bolt tökéletesen alkalmas a verdások fogadására: még a legszűkebb helyen is elférek, nem verem le a fél kollekciót, ahogy vonulok. Tehát horizontálisan minden rendben, a vertikális paraméterrel viszont – mint általában – most is gondom akad. A boltok többségében rendszerint találok néhány mutatós darabot elérhetetlen magasságban. (A készséges eladólány azzal vigasztal, néha még neki is sámlira van szüksége ahhoz, hogy leemeljen egy-egy ruhát.) Mindent összeszedtem, indulok a próbafülkék felé. Útközben adódik egy kis gikszer: egy rosszul felpakolt darab csapást mér az egész ruhakupacra, így a vállfák csörömpölése közepette minden a földre hullik, amit az ölembe halmoztam. De semmi gáz, az eladóhölgy készségesen segít az egészet visszapakolni rám, sőt felajánlja, hogy utánam hozza a próbafülkébe, amit galád módon visszautasítok. Nem méregből vagy kivagyiságból hárítom el a segítséget, egész egyszerűen jólesik, ha egy kicsit önállónak érezhetem magam. És nem szeretek másoknak sem a terhére lenni. Szerkesztőségi kolléganőim két, számomra vicces kérdéssel hozakodtak elő: hogy győződöm meg arról, jól áll-e a ruha, és milyen típusú cuccokban gondolkozom egyáltalán? Szerintem pontosan ugyanúgy próbálok, ahogy mindenki. De ez csak azért lehetséges, mert botokkal képes vagyok néhány lépést megtenni, valamint rövid ideig az álldogálást is bírom. És hogy mit vagyok képes magamra aggatni, annak csupán a divat szab határt.

Folytatás a Maximában!